AUTLAKSZ

Tapasztalataink szerint a jövő a szülő negyvenéves kora körül merül fel először fenyegető rémként. Eddigre a gyermek nagyjából elvégezte mindazon iskolákat, amelyekre az adott körülmények között lehetősége volt, s elsajátította azokat a készségeket is, amelyek szükségesek lehetnek jövőbeli életéhez. Ha felnevelése nem az önálló életre való, tudatos felkészítés jegyében zajlott - mint ahogy ez is és az önálló életvitelre lehetőséget adó körülmények is ma Magyarországon még meglehetősen ritkák -, a szülőnek szembesülnie kell a jövő kérdéseivel. Már tudja, hogy az édes, teherbíró ifjúság elmúlt. Pénze nem lesz több, a dereka egyre jobban fáj, s a világ - amely az "aranyos" kisgyermekeket azért el- és befogadja - egyre kíméletlenebb az immár felnőtt sérülttel. Az ezután következő tíz-húsz év rendszerint annak az érzelmi, erkölcsi és anyagi dilemmának a megoldási kísérleteivel telik, hogy vajon mi lesz, ha a szülők vagy a szülő nem bírja tovább az illető gondozását, anyagi támogatását, fizikai ellátását, vagy amire az adott személy rászorul. A mai, meglehetősen szélsőséges világban sem a lakás,- sem pedig a családi és életviszonyok nem teszik lehetővé, hogy a felnőtt testvérek magukhoz fogadják az egyedül maradó sérültet. A lehetőségek gyakran a rossz régi, nagy, a lakóhelytől általában távol eső, meglehetősen sivár intézetek és a náluk lényegesen jobb, emberibb léptékű, személyesebb, de többnyire igen drága és még mindig kisszámú csoportos vagy lakóotthonok közti választásra szorítkoznak. A személyre szabottan választható, egyéni igényeket kielégítő ellátási formák - lakáson segítés a gondozásban, kísérésben, háztartásban; hétvégi tehermentesítés; otthoni ápolást segítő segédeszközök kölcsönzése; paratranszport-szolgáltatások; Önálló Élet Központok stb. - hazánkban még csak kialakulóban vannak. A jó megoldások hiányát súlyosbítja a szülőknek az a fájdalma, hogy sérült gyermekük magányra kárhoztatott, hisz senkinek nem lesz többé annyira fontos, mint amilyen nekik volt. Keserű és megfáradt szülők gyötrődnek megoldhatatlan gondokkal, s hányódnak irreális vagy rossz választások között: intézetbe adni vagy nem adni; most adni, amíg még megszokhatja az ő életükben, vagy várni az utolsó utáni pillanatig; terhelni-e a sérülttel az ép gyermekük életét, vagy külső segítségre építeni; jótékony szervezetre vagy az államra bízni; meglévő értékeiket igazságosan elosztani, vagy vállalva minden családi viszályt, csakis a sérült változatlan életkörülményei biztosítására felhasználni.